Tíz körül kászálódtam ki az ágyból, és tusolás után gazdasszonyom extra vasárnapi reggelivel várt, valami lecsószerű dolog volt, tojás, paradicsom és felvágott összesütve, barna kenyérrel. Nagyon finom volt (ócseny vkúszna), tényleg.

Reggel megpróbálkoztam még a googlemaps használatával, ami AtiBond ötlete volt, hogy a Kedves Olvasó megnézhesse műholdképen, éppen merre járok. Bár a regisztrációt megcsinálta nekem, nem boldogultam a jelöléssel, úgyhogy álljon itt térkép nélkül a mai nap története.

De mivel valóban érdekes lehet az Olvasónak, aki még sosem járt Szentpéterváron és éppen ezért még a város térképét sem látta, hogy miképpen épül(t) fel ez a csodálatos hely, amit Észak Velencéjének is neveznek, röviden leírom. Szentpétervár a Finn-öböl partján terül el, a legészakibb, egymilliónál több lakossal bíró város. Kb. Helsinkivel egy szélességen fekszik. A tengeren kívül is rengeteg víz található ebben az északi városban. Itt ömlik a Finn-öbölbe a Néva folyó, delta torkolatot alkotva, ami számos szigetet hozott létre. A Néva folyó a várostól Kelet-Északkeletre található Ladoga tóból ered, és a városban ágazik szét számos a Kis és a Nagy Néva, illetve a Kis és a Nagy Névka ágra. Szentpéterváron folyik bele továbbá a Mojka, ami a közelben is ered. Mivel 300 évvel ezelőtt, a város építésének kezdetekor itt mocsaras, lápos terület volt, számos csatornát terveztek és építettek a víz elvezetésére. A delta folyótorkolatnak és a csatornaépítéseknek köszönhetően Szentpétervár gyakorlatilag kisebb-nagyobb szigetek összessége. Az óriási víztömeg miatt általában párás is a levegő, illetve többször sújtotta árvíz is a területet, pl. 1824-ben az egész város víz alá került, és 462 épület dőlt romba.

A város tehát egyrészt áll

-         a Névától északra lévő szárazföldből (itt lakom én, a Finn Pályaudvar közelében),

-        másrészt a Névától délre lévő szárazföldből (itt található az Ermitázs, az Admiralitás, a Szent Izsák székesegyhát és a Palota rakpart, a Nyevszkij Proszpekt nevű főutca és a Szennaja tér körüli művésznegyed, ez tehát a mai értelemben vett városközpont),

-         valamint a kettő közötti szigetekből, melyek közül a legfontosabb

o       a Petrogradszkaja (ez a város ősi központja, a Péter-Pál erőddel), elég nagy és központi, négy metrómegállóval;

o       és a Vasziljevszkij sziget, amit Péter eredetileg városközpontnak szeretett volna, de később ezt a tervét elvetette, ma a Tengerészeti Múzeum (korábbi tőzsde), a Rostrum oszlopok, jópár palota és a Szentpétervári Állami Egyetem filológia tanszéke is itt található, ahová oroszórára járok, ez a Petrogradszkaja szigetnél is nagyobb területre;

o       ezentúl a két földnyelv között vannak kisebb szigetek, mint a Kresztovszkij sziget, a Kamennyij sziget és a Jelagin sziget, ez utóbbi kettőt látogattuk ma meg, méretük olyan, hogy gyalog is bejárhatók elég hamar.

Benivel a Petrogradszkaja metrómegállónál lévő McDonalds kávézóban találkoztunk. Hamar odaértem, mert marsrutkával (mikrobusz) mentem, ami háztól házig szállít (végre megtaláltam az Interneten a marsrutka menetrendet, itt van pl. az általam használt K-183 menetrendje, de a többi is elérhető innen: http://www.spbmar.info/mar/K-183.htm). Mivel túl hamar odaértem, ittam egy tejes teát, és ettem egy csokis muffint. Beni utálja a Mekit, de azért ivott egy tejes kávét, és azt mondta, hogy OK volt. Ezután elgondolkodtunk, hogy biztosan a Kamennyij és Jelagin szigetekre akarunk-e menni, mert megint esőre állt. Nálam volt ernyő és pulóver a biztonság kedvéért, mert itt sosem lehet tudni, úgyhogy megkockáztattuk a szigeteket.

Ezeken a szigeteken csak néhány látnivaló van, főleg park, csatornák és kisebb tavak találhatók rajta. Persze a park orosz értelemben véve, nem túl gondozott, inkább csak épphogy karbantartott nyír- és hársfaerdőnek nevezném, de ez a csodálatos benne, és nagyon közel van a városhoz (a Petrogradszkaja metrótól gyalog elérhető). A cári család a 18. század végén palotákat építtetett a szigetre, őket hamarosan az arisztokrácia többi tagja is követte.

Az itteni csatornákon nagyon sok kacsát látni, kis gyaloghidakon lehet átkelni a túlpartra. Egy kis tévelygés, tizenöt híd (és néhány csepp eső) után elértük azt a hidat, ami a Jelagin szigetre vezet. Itt 10 rubelt (kb. 65 Ft) kellett fizetni a diákjegyért, hogy bemehessünk a szigetre. A szigeten csatornák, kis tavak között-mentén csónakázó, vízibicikliző, görkorcsolyázó, sétáló helyieket találtunk. Óriási szerencsénk volt, mert lassan eltűntek az esőfelhők, és ragyogó napsütés, kb. 25 fokos meleg köszöntött ránk.

Megtaláltuk a szigeten lévő egyetlen nagyobb palotát is, ami kívülről sajnos rekonstrukció alatt, így nem volt érdemes fotózni, belülről viszont igen szépen felújítva, ott viszont nem lehetett fotózni. De nagyon örülök, hogy megnéztük, a Katalin-palotával vetekedtek az itt látható bútorok, és a helyiségek díszítése sem volt csúnyább, bár talán nem használtak el rá egy tonna aranyat, hanem csak felet. De legalább nem volt tömeg, rendbe volt hozva és angol nyelvű feliratok is láthatóak voltak, ellentétben a turisták fő célpontjának számító Carszkoje Szeló-i Katalin palotával.

Ezután még körbejártuk a szigetet többé-kevésbé gyalog, majd vízibiciklivel is. Elég forgalmas volt a tórendszer, de ügyesen manővereztünk. Közben számoltuk, hogy ahol párok csónakáznak, ott milyen gyakran eveznek a nők, és először úgy találtuk, hogy abnormálisan gyakran. De aztán ez statisztikai hibának bizonyult, és beláttuk, hogy azért mégis gyakrabban a férfiak eveznek.

Ezt követően a helyi restiben – ami nagyon jónak, európai színvonalúnak tűnt – ettünk egy levest. Kipróbáltam az orosz hallevest (úha), ami elég érdekes, de összességében finom. Van benne – legalábbis ebben az étteremben – halkocka, főtt krumplikocka, valamint jócskán hagyma. A leve viszont híg, nincs paprikával fűszerezve, mint nálunk, hanem inkább nagyon enyhén savanykás, kicsit emlékeztetve az otthon is (műanyag vödörben) kapható savanyított halakra.

Innen metróval mentünk haza, ami nagy kerülő, de nem találtunk mikrobuszt. Viszont gyors volt. A szentpétervári metróról elmondható, hogy mind a négy vonal nagyon-nagyon mélyen van, de a központban nagyon jók az átszállási lehetőségek a föld alatt (gyakorlatilag minden vonal összeköttetésben áll a másik hárommal), és ami ezentúl a legnagyobb előnye, hogy még sosem vártam rá többet, mint egy perc, de általában annyit sem. Se hétköznap nappal, se késő este, se hétvégén. Hogy nálunk ez miért nem kivitelezhető? Elektronikus kapu enged be, így nem lehet csalni. Az átszállásért nem kell pluszt fizetni, ha egyszer bent vagy, annyit mész, amennyit akarsz. A forgalmasabb megállóknál a síneket biztonsági ajtók választják el a perontól, így a tömeg nem tud belökni senkit a vonat elé. Ez elég jó érzés, mert a tömeg viszont óriási. A hangosbemondó mindig előre bemondja a következő megálló nevét, valamint hogy melyik metróvonalra lehet ott átszállni, és amennyiben van ott vasútállomás (az elég sok van), akkor annak a nevét is. A megállók nagyon messze vannak egymástól, általában 4-5 perc a menetidő két megálló között.

Most először a négyes (sárga) metróval kellett mennünk. Ez a legújabb ÉNY-DK irányú vonal, látszik is rajta, hogy modernebb, újabb és letisztultabb, egyszerűbb, mint a többi. Innen átszálltam az egyes vonalra (piros), amelyek a legrégebbi megállók és legrégebbi kocsik is láthatóan, viszont ezek a megállók igen díszesek. Némelyik valóban igen szép. A legszebb állítólag az Avtovo, de az messze van, ott még nem jártam, viszont a Vosztanyija tér megállóban készítettem pár fotót.

Hazaérve egy vendégségbe csöppentem. Háziasszonyom mondta, hogy vendége lesz, aki ötre jön vacsorára, de nem gondoltam, hogy engem is odaültet. Nos ez a férfi egy orosz professzor, aki építészetről ír könyveket, egyszer röviden írt Budapest építészetéről is. Elég sok nyelven beszél, hozzám főleg keverten angol-német-orosz nyelveken, esetleg franciául, amit abszolút nem értek. Sajnos az orosz volt a legtöbb benne, de most kezdem értékelni a háziasszonyomat, akinek a szájából biztos vagyok, hogy mindent értettem volna a témában, de ez a professzor olyan gyorsan beszélt, hogy vagy csak a témát értettem és a csattanót nem, vagy a témát sem, csak bizonyos szavakat. Jelen van még egy Natasa (?) nevű nő is, ő nem tudom ki, de láthatóan nem a professzor felesége.

A professzor 75 éves, és állítólag imádták/imádják a nők, mert nagyon szép. Na el tudom képzelni, hogy imádják, mert valóban helyes lehetett, sőt korához képest most is az, de inkább nagy dumás. Rengeteget sztorizott, beszélt Budapestről, utazásokról, különböző ismerőseinek igaz vagy legendás kalandjairól, színházról, operáról, rendezésekről, nyelvekről, amiket beszél és vagy amelyek hasonlítanak. És egyébként is, honnan jön az, hogy „rendőrség” magyarul, ami minden normális nyelven „policia” vagy „milicia”? Szóval elég sokat tud, tényleg művelt, Magyarországhoz tudott társítani szavakat, Budapestet és még Győrt is, na ilyet itt Oroszországban még nem pipáltam. Sajnos olyan gyorsan pörög még 75 évesen is, hogy nem bírtam oroszul követni, úgyhogy vacsora (rakott krumplis hal, valami palacsintaszerű tészta, répa és szósz elég érdekes, de finom elegye), tea és torta után feljöttem a szobámba blogot írni, és ennyit bírtam ma kisajtolni, de szerintem ez is több, mint amihez türelme lesz a Kedves Olvasónak. Jó éjszakát!